Rentingo

A koronavírus okozta válság kapcsán szinte mindenhol felmerül az állami segítségnyújtás kérdése. Szerintetek igazságos-e, hogy a lakáshitelek törlesztését felfüggesztette az állam, de az albérleti díjak fizetése során semmiféle állami kedvezményben nem részesülnek a bérlők?

Az állami forrásokért vagy a kedvező szabályozásért vívott harcban mindig előnyben vannak azok a szektorok, akik hatékony érdekérvényesítő képeséggel rendelkeznek, hátrányban pedig azok, akiknek egyáltalán nincsen megszervezve az érdekképviseletük. A konkrét példáért nem kell messzire menni: a bankrendszer mindig is erős lobbyerővel bírt, ráadásul a 2008-2009-es pénzügyi válság után megtanulta minden kormányzat, hogy a pénzügyi szektor nem fagyhat le, mert az jelenti a gazdaság vérkeringését. Ezért a legelső válságkezelő intézkedések egyike volt a 2020-as évre szóló hiteltörlesztési moratórium, aminek a kedvezményezettjei lettek a lakáshitelesek is (utóbbiak a nélkül, hogy bármiféle szervezett lobbyt folytattak volna). Így az ő lakhatásuk nem került veszélybe.

Mi történt mindeközben az albérleti piacon? Egy kivétellel (lásd később) szinte semmi. A piac korrigálta ugyan az elmúlt évek folyamatos szárnyalását és érezhetően csökkentek a bérleti díjak, de ez nem segített azokon, akik határozott idejű szerződéssel rendelkeztek és a bérbeadó nem volt nyitott arra, hogy enyhítsen a terheken, és természetesen nem segített azokon sem, akik a munkájukat és a jövedelmüket veszítették el. Pedig mind a lakáshitelesek, mind az albérlők esetén ugyanarról van szó: a lakhatásról. Ráadásul amíg egy átlagos magyarországi lakáshitel havi törlesztőrészlete 61.308 Ft (forrás: MNB, 2020. március), addig az átlagos albérleti díj 140-150 ezer Ft havonta.

Utóbbi ugyanúgy szerződéses havi fizetési kötelezettséget jelent az embereknek, két és félszer magasabb összeg, mint a lakáshitelek törlesztőrészlete, az albérlők lakhatását mégsem támogatja senki.

És itt véletlenül sem a bérbeadókon kell elverni a port, mert lehet, hogy az adott tulajdonos élete munkájával megkeresett pénzét fektette be a kiadott lakásba, és a saját megélhetése múlik a bérleti díjon. Vagy egy másik kötelezettségét fedezi az ebből befolyó összegből. Ezért a bérbeadók esetében csak a saját egyedi helyzetüknek megfelelő piaci racionalitás az elvárható. A tulajdonos akkor ad könnyítést, ha megteheti, és ha úgy gondolja, hogy hosszú távon jobban jár a korábbinál alacsonyabb, de biztos bérleti díjjal (sok ilyenre láttunk példát). Az állam részéről viszont valamiféle minimum figyelmet megérdemelne az a több százezer ember, aki albérletben lakik.

Ehhez képest idehaza egyedül a kilakoltatási moratóriumot hosszabbították meg a koronavírus miatt elrendelt vészhelyzet végéig, érdemi segítséget egyedül a II. kerületi önkormányzat hirdetett. Nemzetközi téren sem feltétlenül jobb a helyzet, több országban lakbérsztrájkok szerveződnek, és menetrendszerűen előkerül a legfőbb kérdés: a lakhatás alapvető emberi jog, vagy valamifajta piaci árú inkább? Egyelőre csak a rossz és a még rosszabb válaszokat látni. Ahol teljesen a piacra hagyják a megoldást, ott emberi tragédiákat és társadalmi krízist okozhat egy ilyen válsághelyzet. Ha emberi jognak tekintik a lakhatást, akkor viszont az államnak kellene megteremtenie ennek a feltételeit.

Az az állam szempontjából potyautas hibrid modell biztosan nem fog működni, hogy a lakhatást emberi jognak tartja az állam, de közben úgy várja a piactól a megoldást, hogy a tulajdonost és a tulajdont nem védi meg.

Mert ebben az esetben nem lesz olyan tulajdonos, aki a bérlakáspiacon marad. És ezzel már vissza is kanyarodtunk a téma indulópontjához: az államnak a tulajdonosok korlátozása helyett inkább közvetlenül a bérlőket kellene támogatnia.